The Most Beautiful Woman in All of Egypt - Chapter #7 - Free To Read

Laila harcosok kíséretére számított, hivatalos fogadtatásra, ünnepélyes alakzatban álló férfiak sorára, akik a fáraó lányának érkezésére várnak.

Ehelyett Setit kapta. A csalót.

Úgy támaszkodott egy viharvert sziklának, mintha csak egy kereskedőkaravánt várna, nem pedig Egyiptom trónjának legértékesebb ékszerét. Lenvászon tunikája lazán lógott a nyakánál, felfedve bronzszínű, verejtéktől csillogó bőrét, karját bőr és bronz borította, mellkasa előtt összefonta őket a lusta szórakozottság pózában.

Aztán elmosolyodott.

Seti mosolya olyan volt, amilyen csak egy olyan férfié lehet, aki életében egyszer sem félt az istenektől - vagy bárki mástól.

Halk fütty hagyta el ajkait. "Szóval a nagy fáraó ajándékot küld nekünk. Saját húsát és vérét, selyembe és aranyba csomagolva. Biztosan kétségbeesett."

Laila nem ingott meg.

Tekintetét kissé lesütötte - tökéletes egyensúlyt teremtve a tisztelet és az elutasítás között. "Seti herceg."

A férfi vigyora szélesebb lett. "Ó, címeket használunk? Milyen aranyos."

Lassan végigfuttatta tekintetét rajta, elidőzve a csillogó lenvásznon, az arany szandálokon, a smaragdokon a nyakában.

Aztán sóhajtott, fejét színlelt csalódottsággal rázva. "Olyan sok mulatságunk lesz veled."

A lány állta a tekintetét, meg sem rezdülve. "Ez nem játék, Seti."

A férfi sötéten felnevetett. Aztán hanyag kézmozdulattal a sivatag végtelen ürességére mutatott.

"Üdvözöllek az igazi világban, hercegnő."

A lány nem szólt.

Seti sem - először.

A csend közéjük feszült, csak a paták ritmikus dübörgése hallatszott a homokban, és a mellettük lovagló harcosok fémjeinek alkalmi csörgése.

Aztán Seti hosszan, színpadiasan felsóhajtott.

"Ez unalmas."

Laila nem fordította felé a fejét, de érezte, hogy a férfi figyeli őt, ahogy lustán lovagol a hordszéke mellett.

"Azt hittem, a fáraó lánya szórakoztatóbb lesz," folytatta derűs hangon. "Talán mesélhetne valami botrányosat. Vagy, nem tudom, könyöröghetne kicsit az életéért."

Laila tekintetét a dűnéken tartotta. "Csalódott?"

"Nagyon."

Kicsit előrehajolt, mintha titkot készülne megosztani. "Tudod, egyszer találkoztam egy nemesasszonnyal, aki azt állította, hogy meg tud ölni egy férfit egyetlen csókkal."

Laila rápillantott, nem túl lelkesen. "És sikerült?"

Seti vigyorgott. "Ó, megpróbálta. Mérget rejtett az ajkai közé. Azt hitte, okos."

Laila felvonta a szemöldökét. "És mégis élsz."

"Alábecsülte, mennyire élvezem a csókokat." Farkasvigyort villantott. "És azt is, mennyire szeretek visszaharapni."

Laila az orrán át fújta ki a levegőt, nem túl lelkesen. "Lenyűgöző."

"Ah, de még el sem mondtam a legjobb részt," folytatta Seti, könnyedén mozogva a nyeregben. "Miután megpróbált megölni, inkább feleségül vettem a húgát."

Laila horkantott. "Azt várod, hogy ezt elhiggyem?"

"Azt várom, hogy felkeltse az érdeklődésedet."

A lány lapos pillantást vetett rá. "Eddig nem sikerült."

Seti a mellkasához szorította a kezét, mintha megsebesült volna. "Akkor hadd próbálkozzak egy másikkal. Tudtad, hogy apád egyszer megparancsolta, hogy égessék el élve a családomat?"

A hangjában lévő könnyedség túlságosan is gyakorlott volt, túl hanyag. Laila lélegzete egy pillanatra elakadt.

Egy trükk. Egy játék. Nem engedhette, hogy lássa, mennyire felkavarta.

Így csak felemelte az állát. "Nem tudtam, hogy a családod olyan fontos volt."

Seti elhúzta a száját, fejét oldalra billentve. "Ez a helyzet a hatalommal, hercegnő. Csak akkor számít, amikor a tiéd."

Szemében valami olvashatatlan csillogott, mielőtt újra előre fordult.

Másképp volt veszélyes, mint a többiek.

Mert szeretett játszani a zsákmányával.

És őt választotta a játékához.

A szél üvöltött, csavarodó oszlopokban emelve fel a homokot. A nap lángolt fejük felett, délibábbá változtatva a horizontot. Laila méltóságteljesen ült aranyozott hordszékében, arckifejezése olvashatatlan maradt, még akkor is, amikor szíve harci dobként dübörgött.

Aztán megjelent a tábor.

Sátrak hullámzó tengere, a lázadás zászlói csapkodtak a szélben.

Egyáltalán nem hasonlított apja városára. Nem voltak csillogó templomok, márványpaloták, fényesre csiszolt páncélba öltözött katonák rendezett sorai. Ezek a férfiak mások voltak. Kemények. Soványak. Éhezők.

Ők voltak azok, akik mindent elvesztettek.

Akiknek már csak a bosszú maradt.

Laila érezte magán a tekintetüket, pillantásukban éhség, düh, neheztelés. Ha bármely más fogoly lett volna, talán lerántották volna a hordszékéből és puszta kézzel tépték volna szét.

De ő Laila volt, Egyiptom lánya.

És ők várták, hogy mit fog tenni.

Seti felé fordult, tekintete éles volt. "Még mindig nem félsz?"

A lány felemelte állát. "Nem."

A férfi mosolya gonosz volt. "Pedig kellene."

Aztán egyetlen mozdulattal kinyúlt és lerántotta az ülésről.

A hirtelen mozdulat váratlanul érte. Laila megbotlott - csak hogy Seti a karjaiba kapja.

Megmerevedett.

A férfi testének melege az övéhez préselődött, szorítása könyörtelen, szilárd, lélegzete meleg az arcán.

Egy pillanatig nem csinált semmit. Aztán közelebb hajolt, lassan belélegezve, lélegzete a halántékánál incselkedett.

"Jó illatod van," mormolta.

Ujjai röviden megszorították a derekát, mielőtt elengedte.

"De lehet, hogy ez nem lesz elég, hogy megmentsen Amunettől."

Laila megdermedt.

A hallott pletykák alapján Amunet nem egyszerűen megölte az ellenségeit - előbb gondoskodott róla, hogy szenvedjenek. És Setivel ellentétben, aki játszott a zsákmányával, Amunet egyáltalán nem játszott.