The Most Beautiful Woman in All of Egypt - Chapter #5 - Free To Read

Laila káoszt várt.

Egy tomboló, dühöngő tömeget. Egy lázadást, amit az éhség és a félelem táplál. Egy újabb válságot, valami új rémséget, ami Memphis utcáin készül kibontakozni.

Nem erre számított.

Ezerek gyűltek össze a palota előtt, ameddig a szem ellátott. A város szívverése lassan és nehezen lüktetett, a levegő tömény volt a tömjéntől és a hőségtől.

Néhányan arany talizmánokat, karkötőket és amuletteket tartottak remegő kézzel. Mások lótuszvirágokat hoztak, finom szirmaik hervadoztak tenyerükben.

De a legtöbben térdre borultak.

Homlokuk a földet érintette.

Ajkaik suttogva mozogtak, nem az istenekhez – hanem hozzá.

Hideg futott végig Laila gerincén, bár meleg volt az éjszaka.

A papok a templom lépcsőjén álltak, köpenyük lobogott, karjuk az ég felé emelkedett, hangjuk átszállt a nép mormolásán.

"Laila, a Nap Lánya, védelmezz minket."

"Laila, Vér és Tűz Isteni Gyermeke, hallgass meg minket."

"Laila, istennőnk, ments meg minket."

Imádták őt már korábban is. Költők zengtek kecsességéről, szobrászok vésték szépségét templomok falaiba, papok úgy beszéltek róla, mint Hathor saját lányáról.

De ez más volt.

Ez kétségbeesés volt.

A talaj bizonytalannak érződött a lába alatt, mintha a palota kövei is remegtek volna a pillanat súlyától.

És akkor –

A levegő megváltozott.

A világ elmosódott a szélein, mintha maga az égbolt is túl nehézzé vált volna. A látása elhomályosult. Hirtelen meglátta. Holttestek. Az utcákon felhalmozva, végtagok összefonódva, élettelen szemek. A rothadás bűze, sűrű mint a köd, felszállt a hőségben. A Nílus feketén folyt, többé nem az élet adója, hanem a halál folyója. A föld repedt és száraz, egy haldokló királyság a nap alatt, amely ellenük fordult.

A főváros lángokban.

Memphis – hamu és rom városa.

Egy látomás. Egy figyelmeztetés.

Ez várt rájuk.

Ez történne, ha visszautasítaná.

Laila ujjai megszorították az erkély korlátját, lélegzete rövid, szaggatott.

A világ hirtelen visszatért – a kántálás, a fáklyafény, az ezernyi szempár, amely megváltóként tekintett rá.

Az igazság nehezen, mint egy kő, telepedett a mellkasára.

Az istenek szóltak.

Laila nem hajolt meg. Nem sírt.

A nép felé fordult, az apja felé, aki feláldozni küldte, a királynő felé, aki kígyó türelemmel figyelte, várva, hogy meghajoljon.

Ehelyett felemelte az állát.

És kinyilvánította sorsát.

"Elmegyek hozzájuk," mondta Laila, hangja pengeszerűen hasított az éjszakába.

A tömeg elcsendesedett. Apja úgy lélegzett ki, mintha életek óta visszatartotta volna lélegzetét. Nefirah mosolygott. De Laila nem rájuk nézett.

Tekintetét az alant lévő ezrekre szegezte.

"Megmentem Egyiptomot."